SEVENTEENTH CHAPTER

Sziasztok! 

Negyed négy, és csak mostanra sikerült befejeznem a részt! 

Itt a tizenhetedik rész, remélem tetszeni fog! :*

Jó olvasást!

xoxo, Dodi

FEAR

Féltem. Életemben még talán sosem féltem ennyire, mint most.
El fogom veszíteni. Ha nem most, később. - Harry Styles

Harry Styles

 - Hol van Ana?! - hallottam meg Niall ijedt hangját kintről. Szemeim kipattantak, mellkasomról finoman letoltam a mélyen alvó Grace-t, és felültem. Nem jártunk együtt, pedig Grace ezt szerette volna. Nekem ő csak egy barát, ellenben egy barna hajú szépséggel. Sajgott a fejem, szédültem, teljesen másnapos voltam. Felkaptam egy pólót és egy nadrágot és kibotorkáltam a nyirkos levegőre. A többiek is most kászálódtak ki a hálózsákból, mindenki kócos, csapzott és másnapos volt. Legalábbis a társaság nagy része.Ű
 - Hogy ki hol van? - kérdezte Louis reggeli rekedt hangján, sajgó fejjel. Eleanor visszament a sátorba a gyógyszerért és vízért, ami körbeadott és akinek szüksége volt rá, vett belőle.
 - Ana. Tudod, 165 cent körüli, barna hajú, barna szemű lány. - járkált idegesen Niall. - Harry, vedd már fel a telefonod! - rivallt rám, én pedig a zsebemben üvöltő telefonért nyúltam.
 - Paul az. - ráncoltam a szemöldököm, majd felvettem. - Mondd!
 - Hangosíts ki! - adta az utasítást, én pedig megnyomtam a gombot, a többiek körém gyűltek.
 - Ki vagy, és mindenki itt van. - igaz, Grace nem volt itt, de most nem ez volt a legfontosabb.
 - Ana eljött az éjszaka, személyes okokból. - tért rá a lényegre azonnal, mi pedig síri csendben hallgattuk. - Nem fog visszamenni hozzátok.
 - Ide tudod adni? - kérdezte kissé feszülten Louis, de sajnos nemleges választ kaptunk. A lány már nem volt Paul közelében. Az egész kiruccanástól elment a kedvünk, ezért arra a döntésre jutottunk, hogy holnap délután hazamegyünk.

 Az órák elrepültek felettünk, az éjt nappal váltotta, mi pedig lassan pakolni kezdtünk. Lebontottuk a sátrakat, összeszedtük a szemetünket, majd lassan indultunk a nagy kanyarhoz, ahol Paul várt minket a furgonnal. Az úton nem szóltunk, csend uralta a kocsit, leszámítva a rádió halk mormogását és Zayn horkolását. A lányok is jöttek velünk, kivéve Grace-t, aki már ment is haza Holmes Chapelbe. Paul kitett minket a háznál, mi pedig őrültek módjára rohantunk be a házba. Nyilak vezettek a szobáink felé, így mindenki követte a sajátját. A szobámba érve pillantottam meg az ágyon pihenő borítékot. Rossz előérzetem támadt, fogalmam sem volt, hol lehet Ana, de ha sejtésem beigazolódik, a borítékban pihenő lap mindenről tudósítani fog. Kinyitottam a borítékot és olvasni kezdtem a kecses betűkkel írt mondatokat.

 Drága Harry!
Nem így akartam elbúcsúzni tőled, sőt, egyáltalán nem akartam elbúcsúzni. Sem tőled, sem a többiektől. Tudom, most minden kusza, de legfőképp az, hogy miért is távoztam. Amikor tegnap megláttam, hogy megcsókolod Grace-t, eltört bennem valami. Fájt látni, ahogy megcsókolod, ahogy megöleled. Nem az volt a baj, hogy mást öleltél, hanem az, hogy nem engem. Amikor első este a sátorban elmondtad az érzéseid, nem aludtam. Hallottam minden egyes szavad, és sosem fogom elfelejteni őket. Nem beszélhetjük meg, hiszen elutaztam, messzire. Talán adok magamról életjelet, talán nem. 
Mindig emlékezni fogok rád. A csókjaidra, az érintéseidre, ahogy magadhoz öleltél, amikor féltem, óvón, védőn, birtoklón csókoltál. Szeretlek, Harry! Nem úgy, mint a legjobb barátomat, hanem úgy, mint a szerelmemet.
Kívánom, hogy élj boldog életet, találd meg a lányt, aki téged boldoggá tesz.
Örökké szeretlek!
Csókol, Ana

p.s.: Ha meg akarsz találni, tudnod kell, hol keress! xoxo

 Csak ültem az ágyamon, és a leírt szavakat ízlelgettem. Elment, elhagyott minket. Kapkodva nyúltam a telefonomért, és tárcsáztam Paul számát. Amikor felvette, nem is köszöntem.
 - Hová ment?
 - Még nem szállt fel a gépe, késik neki, több órát. A reptéren van. Lehet azóta elment már. Nem tudom. Ne csinálj hülyeséget, kérlek! - kérte Paul, én pedig megköszöntem és bontottam a vonalat.
 - A reptérre megyek! - kiáltottam el magam az ajtóból, majd meghallottam Liam hangját.
 - Miért? - jött utánam a garázsba.
 - Még lehet Londonban van. Késve száll fel a gépe. - ültem be a kocsimba, majd gyújtást adtam és kitolattam a garázsból. Liam már kinyitotta a kaput, amit egy biccentéssel köszöntem meg, majd a reptér felé vettem az irányt. A sebességkorlátokat átlépve szegtem szabályt, törvényt, mindegy. Ana-ért tettem, hiszen épp most készül élete legnagyobb baklövésére. Fél óra múlva már a reptér várójában álltam és a szememmel pásztáztam a tömeget. Nem láttam sehol sem Ana-t, így az információs-pulthoz rohantam.
 - Hölgyem, melyik járat késik több órát? - kérdeztem lihegve a szőke hajú, nagy mellű, fiatal nőtől, aki csábos mosolyt villantott. Bizonyára felismert.
 - A vancouver-i, uram. - válaszolt mosolyogva, én pedig tovább kérdezősködtem.
 - Mikor indul?
 - Nagyjából 10 perc múlva. - mosolya még mindig ott virított az arcán, én pedig figyelmen kívül hagyta, ami igencsak zavarta. Megköszöntem, majd a tömegbe vetettem magam. Nem fogom megtalálni, 10 perc édeskevés megtalálni egy lányt, ekkora tömegben. A hangosbemondó megszólalt, és felhívta a 10 perc múlva induló vancouver-i járat utasainak figyelmét a beszállásra. A pulthoz rohantam, majd az ott álló biztonsági őrhöz fordultam
 - Uram, a szerelmem el akar menni, nem engedhetem. Adja ide, kérem! - nyúltam a mikrofonért, de ő nem engedte. - Van önnek gyereke?
 - Uram, természetesen van, milyen kérdés ez? - nézett nagyot a magas férfi, én pedig tovább próbálkoztam.
 - Minden bizonnyal felesége is. - bólintott egyet. - Ön mit érezne, ha éppen most akarná elhagyni magát? Mindent megtenne, hogy visszatartsa? A nő, akit szeretek, el fog menni, ha nem adja azt ide! - a férfi ismét bólintott, én pedig nyújtottam a kezem a mikrofonért. Vonakodva bár, de átadta, én pedig megszólaltam.
 - Van itt egy lány, aki élete legnagyobb hibáját követi el! Alig 10 percem maradt őt megtalálni, hogy visszatartsam és megmentsem élete legnagyobb baklövésének elkövetésétől. - a tömeg még morajlott, de nem érdekelt. Meg akartam találni. - Szeretem őt! Amikor pár napja este azt mondta, hogy vigyázzak magamra és a fiúkra is, nem tudtam, mire érti! Most már tudom, és nem engedhetem, hogy elmenjen! Segítsenek, kérem! Kb. 165 centi, barna hajú, barna szemű lány. Sötétkék bőröndje van és Vancouver-be megy. Segítsenek!
 - Harry Styles! - hallottam egy sikító hangot mellőlem, és tudtam, hogy itt elbuktam. Elvesztettem a lányt, akit szeretek. A rajongók gyűrűjéből nem tudok kiszabadulni.
 - Ana, ha hallod, akkor kérlek adj valami jelet, hogy itt vagy! - fogalmam sem volt, milyen jelet adhatna egy reptéren, de bíztam benne, hogy itt van és kitalál valamit.
A rajongók teljesen bekerítettek, én pedig még egy utolsó szót nyögtem a mikrofonba. - Szeretlek.

 Pár perc múlva ismerős dallam csapta meg a fülem. A hangszórókból felcsendült a zene, amit olyan jól ismerek. Körbenéztem, de sehol sem láttam senkit. Legalábbis Ana-t sehol.
 - A hölgy azt üzeni, ha meg akarja találni, tudnia kell, hol keresse. - a zene még mindig ment, amikor megszólalt egy női hang. Tudom kell, hol keressem. Hol keressem? Ana fél a magasban, viszont imádja a tájat. Tudtam, hová kell mennem. Tudtam, hol van Ana. A lifttel a legfelső szintre mentem, ahol a kilátó is volt. Ott állt, háttal nekem a sötétkék bőröndje mellett. Nem hallotta, hogy megérkeztem, így a fent lézengő emberek közt utat törve álltam meg a lány mögött, alig egy méterre.
 - Nem tudom, ilyenkor mit szokás mondani. - szólaltam még végül. Ana megperdült a tengelye körül, és csak nézett rám a nagy, barna szemeivel. - Sosem csináltam még ilyet.
 - Milyet? - kérdezte mosolyogva.
 - Sosem jöttem a szerelmem után a reptérre, hogy maradásra bírjam. - eldobta kézitáskáját, és a nyakamba ugrott. Számítottam rá, felkészültem az érkezésére. Beszívtam hajának illatát, szorosan magamhoz öleltem. Nem akartam elengedni, nálam biztonságban volt. - Szeretlek. - nem tudom miért, de ki kellett mondanom.
 - Én is szeretlek, Harry! - suttogta a fülembe, majd amikor letettem, szemeibe néztem.
 - Nem úgy, mint a legjobb barátomat, hanem úgy, mint a szerelmemet. - idéztem levelének egyik kulcsfontosságú mondatát. Ajkait enyémekre nyomta, én pedig a derekánál fogva húztam közelebb magamhoz. Sós könnyei beterítették arcát, így megéreztem, hogy sír. - Ana?
 - Boldog vagyok, Harry! Én melletted vagyok boldog! - mondta szakadozva a sírástól. Nem tudtam, és nem is akartam mást mondani, mint ami először az eszembe jutott.
 - Te vagy a boldogságom!