TWENTIETH CHAPTER

Sziasztok!:))

Újra itt vagyok, felfrissülve, üdén, részt írva! :)) Remélem tetszeni fog a rész, bár a felénél kicsit kusza lesz a dolog, remélem ennek ellenére megértitek!

Másfél hét maradt a nyárból, élvezzétek ki! Köszönöm a díjakat, köszönöm, hogy megvártatok a sok kimaradás után!

Jó olvasást!

xoxo, Dodi

Amikor nem az ő arcát láttam meg magam mellett, összezavarodtam.
Ami utána történt, még jobban összezavart. - Ana Scott

AWAKENING

 Az ajtóban álltam, a kulcs a zárban, de nem mertem benyitni. Féltem attól, hogy mi vár rám odabent. Rumli, mert Kevin hazajött és Marie nem takarított még ki? Rend, minden pontosan úgy, ahogy hagytam? Amikor kinyílt előttem az ajtó, két meglepődött szempárral találtam szemben magam. A két barna szempár csodálkozva fürkészett, majd elmosolyodott mindkét alak.
 - Jó szórakozást! - suhant el mellettem az egyik lány, aki talán tizenkilenc éves lehetett. Harry összeráncolt szemöldökkel nézett a két, kimondottan csinos és formás lány után, majd rám emelte zöld szemeit. Vállat vontam, majd félve bár, de beléptem néhai otthonomba.
 - Kevin! - szólítottam a férfit, aki csak egy morgást hallatott a konyha felől. - A cuccaimért jöttem. - informáltam váratlan érkezésem okáról, de aligha hatotta meg. A hálószobába lépve tárult szemem elé a rendetlen szoba. Ruhák a földön, ágynemű és lepedő összekuszálódva hever félig a padlón, félig a matracon. Az ablakhoz lépve tártam szélesre, hogy az állott, erotikával telt levegő mihamarabb távozzon a szobából. A gardróbból előbányásztam a házban fellelhető összes bőröndöt, és a ruháimat gyors tempóban dobáltam bele. Az itt maradt kozmetikai termékeimet egy kisebb táskába helyeztem el, a cipőimet pedig egy utazótáskába süllyesztettem. - Segíteni kéne! - kiáltottam le a konyhában tartózkodó, valószínűleg kávét kortyolgató férfinek. Trappolást hallottam a lépcső felől, és nagyon úgy tűnt, nem egyedül jön. Harry feje jelent meg Keviné mögött, így csak egyszer kellett fordulnunk.
 - Ana, kérlek! - szólított meg, amint lecsaptam a csomagtartót. Teljes alakommal felé fordultam, így már mondta is. - Ne haragudj a lányok miatt, kérlek!
 - Kevin, elváltunk, te is továbbléptél, én is, amint látod. - intettem az autó felé, jelezve, Harry és én egy pár vagyunk.
 - Ő nem az exed? - ráncolta szemöldökét, én pedig bólintottam. Úgy érzem, mintha soha nem is szakítottunk volna Harry-vel, mintha mindig is együtt lettünk volna, csak éppen távkapcsolatban. Azt nem mondom, hogy nem felejtettem el, amiket mondott és amiket tett, de megbocsátottam neki, és bár nem mondtam ki, ő is tudja. Tudja, hogy hibás volt, rosszul esett, hogy a vöröskével enyelgett, hogy lefeküdtek, bár Harry nem ilyen. Nem fekszik le fűvel-fával, nem visz minden második lányt ágyba, bárhogy is gondolják mások. Elköszöntünk Kevintől, majd még hazamentünk Harry-ékhez.
 - Vigyázzatok, rendben? Harry, ha fáradt vagy, add át Ana-nak! - szorongatta meg egy szem fiát, majd kezébe nyomott egy kis csomagot. - Kaja az útra. - vont vállat, majd miután mindenkitől elbúcsúztunk, London felé vettük az irányt.

 Útközben rápillantottam lenémított telefonom képernyőjére, ahol volt pár nem fogadott hívásom Niall-től és két sms-em Zayn-től. Gyorsan megnyitottam azt, amelyik még korán reggel érkezett.
 Liam megvan, sokkos állapotban, de aránylag oké a srác.
 Hangosan felolvastam, hogy Harry is tudjon a fejleményekről. Megnyitottam a másodikat is, melyben a következő állt.
 Kórházban vagyunk. Liam leesett a lépcsőn, még semmi konkrétat nem tudunk. x

 Pár perce érkezett, ezért gyorsan tárcsáztam is a fiú számát.
 - Még mindig semmi, a doki szerint számunkra semmi jót sem sejtet. - sóhajtott nagyot, én pedig Harry-hez intéztem szavaim.
 - A kórházba menjünk. - Zayn értetlenül, mit sem sejtve kérdezett vissza. - Harry ragaszkodott hozzá, hogy hazamenjünk.
 - Jön a doki. - a telefont nem nyomta ki, én pedig a fülemhez nyomva hangosítottam fel, hogy halljam a vonal túlsó végén történő eseményeket.
 - Az úrnak emlékezetkiesése lett. Egy lányt keres, Ana-t, aki nagyon közel áll a bandához, ha jól értelmezem. - a vonal túlvégén megmagyarázták, hogy éppen úton vagyunk, egy órán belül megérkezünk a kórházba.

 Lihegve loholtam Harry után, aki átszáguldott a recepción, egy halk köszöntést elmorogva. A rövid, fekete hajú nő kedvesen mosolygott rám, látta, hogy nem vagyok túl jó lelki állapotban, így gyorsan elmondta, amit kértem. Liam szobája előtt tobzódtak a fiúk, akiket nem engedtek be hozzá. Mindannyian a nyakamba borultak, és kérték, a lehető legtöbbet tudjam meg a bent fekvő fiú hogylétéről. Hevesen bólogattam, majd becsusszantam az ajtón. Barna, kimerült tekintetét rám emelte, halványan elmosolyodott, majd matracon pihenő ujjait megemelte jelezve, menjek közelebb hozzá. Egy széket húztam az ágya mellé, majd kényelmesen elhelyezkedtem rajta, várva magyarázatát.
 - Mi történt? - kérdeztem pár perc néma csend után. Megrázta a fejét, ami vagy azt jelentette, hogy nem emlékszik rá, vagy pedig nem akar róla beszélni. - El kell mondanod, csak így tudunk segíteni. - fejét megrázta, majd nyelt egyet, torkát megköszörülte jelezvén, szomjas. Szája elé tartottam egy vízzel teli poharat és megitattam. Szemei könnyektől csillogtak, én pedig megrémültem. Mi történhetett vele?
 - Valamiért bulizni akartam egyet úgy, hogy tényleg kirúgok a hámból. - rekedt hangja erőteljesen csendült fel a halk szobában. - De miért? - kérdése meglepett.
 - Mire emlékszel? - hajoltam közelebb hozzá, kezeit enyémek közé fogtam. Szólásra nyitott a száját, amikor megszakadt a kép.

Hirtelen valami nehéz súly huppant gyenge testemre, szemeim pedig azonnal kipattantak. Kevin öt éves unokaöccse csücsült az ágyon, éppen kettőnk között. Értetlenül néztem rá, ő pedig kisfiús mosolyával fürkészett minket.
 - Nagypapi beszélni akar veletek. - hanglejtése vidám volt, Kevin pedig ijedten, dühösen kapta rám tekintetét, majd kirohant a szobából.
 - Bekapcsolom a tévét, maradj fent míg beszélünk, oké? - mosolyogtam a kisfiúra, aki bólogatott, hogy beleegyezik. Lecsattogtam a lépcsőn, miközben a zavaros, keszekusza álmomról gondolkoztam. Miért álmodtam én velük? Kérdésemre egy ideig még nem kaptam választ, de most sokkal jobban foglalkoztatott az, hogy az apósom miért akar velünk beszélni. A nappaliban ültek, az idős férfi bár egyenes háttal ült, láttam, hogy megtört. Leültem férjem mellé, Charlie pedig lehajtotta a fejét.
 - Egy órája hívtak a kórházból. Pete és Flora gépe lezuhant az este, mindketten odavesztek. - Kevin torkából hangos ordítás tört fel, belőlem pedig csak halk zokogás. Flora jó barátnőm volt, kedves, és szerette a családját. Nem volt testvére, a szüleivel nem volt jó viszonya, így mi lettünk Matt keresztszülei. - Ti vagytok Matt gyámjai. - egyszerre könnyebbültem meg és kapott el a fura érzés, hogy ezentúl anya vagyok. Gondoskodó szülő, feleség, pedig még olyan fiatal vagyok. Kevin az első kezébe akadó tárgyat földhöz vágta, ami egy váza volt.
 - Nem leszek ennek a kölyöknek az apja. Nekem ő senkim! - emelte fel a hangját, én pedig a bal karját szorítottam magamhoz, hogy lenyugtassam, több-kevesebb sikerrel. - Eressz! - rántotta ki karját ujjaim erős szorítása alól, majd felrohant a szobánkba. Charlie és én egymásra néztünk, és vártunk. Meglepett a kirohanása, sosem tett ilyet. Pár perc múlva felöltözve, egy kisebb utazótáskával a kezében trappolt le a lépcsőn. - Majd jövök valamikor. - az ajtót becsapta maga mögött, Matt pedig halkan slattyogott le a lépcsőn, majd leült mellém a kanapéra.
 - Nagypapi, anyuék mikor jönnek haza? - csillogó, vágyakozó tekintettel fürkészte hol a nagyapja, hol pedig az én arcomat. Charlie bólintott, hogy elmondhatom neki, én pedig a tőlem telhető legszebben mondtam el neki.
 - Mattie, kicsim! - húztam az ölembe kicsiny testét. - Anyu és apu ma nem jönnek haza. - értetlen pillantásokat vetett rám és a nagyapjára is.
 - Mikor jönnek haza? - fészkelődött kicsit, várva a magyarázatot.
 - Ők már nem jönnek haza, kincsem. Ők már fentről vigyáznak rád. - könnyeivel küszködött az idős férfi, aki most vesztette el egyik fiát.
 - Honnan fentről? - kérdezte a kisfiú, én pedig a karomba véve vittem ki az udvarra. Mivel éjszaka volt, olyan hajnali 3 óra, még sötétség borított be mindent. - Miért jöttél ide?
 - Kicsim, figyelj rám! - lefeküdtem a fűbe, Matt pedig követte mozdulataimat. - Keresd meg a legfényesebb csillagot, szólj, ha megvan. - tekintetemmel arcát fürkésztem, majd halványan elmosolyodott és megszólalt.
 - Megvan.
 - Ők ott anyu és apu. Ha hiányoznak, csak keresd meg azt a csillagot, és gondolj rájuk. Nagyon szeretnek téged, jobban bárkinél. - szipogást hallottam, majd éreztem, amint Matt szorosan hozzám bújik. - Minden rendben lesz, vigyázok rád!
 - Tudsz adni egy lámpát? - kérdezte sírva.
 - Tudok, de miért kell? - Charlie ekkor már nyújtotta felénk az elemlámpát, amit Matt gyorsan be is kapcsolt és az ég felé világított vele.
 - Felvilágítok anyuéknak, hogy tudják, szeretem őket. - csendben zokogtam, miközben a fogadott fiam a szüleinek világít fel egy lámpával az égbe. Lassan hat éves, fiatal, igazán kisgyerek, de felfogta, mi történt. A szülei nem jönnek haza, mától fogva én vagyok az anyukája.