NINTH CHAPTER

Sziasztok!

Mivel a héten előreláthatólag csak szombaton lesz rész, így itt egy hosszabb!:))

Köszönöm a komit, a pipákat, a rendszereseket, és a sok-sok oldalmegtekintést! <3

A sok tanulás miatt, és az év végi hajrá okozta idegesség és a stressz miatt nem fogok tudni rész hozni! :(

Ennyit szerettem volna!

Jó olvasást!

xx, Dodi

Nem tudtam elhinni, hogy ezt mondta... - Ana Scott

IT'S REALLY?

Reggel a mankókkal és tiszta ruhákkal csattogtam a fürdőbe, ezzel valószínűleg a ház még mélyen alvó lakóit felkeltve. Egy bő melegítőnadrágot tudtam felvenni a gipszem miatt, felülre pedig a rövid ujjú pólót vettem fel. Arcomat megmostam, majd enyhe sminket kentem magamra. Szempillaspirál és egy kis szemceruza csodákra képes. Alapozót is kennem kellett a szemem alá a nem épp pihentető alvásnak mondott dolog miatt. A fekete karikák valamelyest eltűntek a szemem alól, így kicsit magabiztosabb mozdulatokkal mentem le a lépcsőn. A nappali padlója kissé megnyikordult jöttöm miatt, mire valaki a kanapéról felmordult.
 - Ha ilyenkor se hagyod aludni az embert, pusztulj el! – nyögött fel Harry partnere, majd felült, hogy rám nézhessen. – Te lennél Anastasia? – kérdőn felvonta szemöldökét, és egy gúnyos mosolyt engedett felém.
 - Igen, de én a te neved még most sem tudom. Ja, igen. Bocsi! – nevettem fel. – Mégis tudom. Harry szexpartnere #10. – mosolyogtam rá, amolyan ’ilyen az élet, kicsike’, majd a konyhába lépkedtem.
 - Állj csak meg! Mi az, hogy a tízedik? – fogta meg a vállam és maga felé fordított. Szemében értetlenséget véltem felfedezni. Hogy ő nem tud Harry nőügyeiről?
 - Tudod te, hogy kivel feküdtél össze az éjjel? – kérdeztem, miközben figyeltem, nehogy felébredjen az épp szóban forgó személy, hiszen az senkinek sem lenne jó.
 - Harry-vel, de nem értelek. – rázta a fejét. Milyen tudatlan emberek vannak…
 - Harry Anglia egyik legnagyobb nőcsábásza. Bocsi, de csak egy vagy neki a sok közül. – vontam egyszerűen vállat; most valahogy nem érdekelt, hogy mit érez a lány.
 - Én nem tudtam, Közép-Amerikából költöztünk ide úgy pár hete. Nem sokat hallottam róla még. Csak hogy híres énekes… - magyarázta a helyzetet.
 - Kicsike, figyelj! Harry-t ne használd ki, mert még mielőtt észbe kapnál, már három csajt megfektet. Szóval jobb, ha elmész, mielőtt felébred, mert akkor kegyetlen mód fog elküldeni. – megveregettem a vállát, a lány pedig gyorsan felvette a ruháit, és távozott. Végül a konyhába is bejutottam, ahol egy széket sikeresen felborítottam. Fáradt nyögéseket hallatott a nappaliban pihenő fiú, hiszen eléggé kimerítő éjjelen van túl. Gondolom… 

 A lépcső megreccsent, ezek szerint valakit sikerült felébresztenem a csörgésemmel. Liam lépett a konyhába, majd az eldőlt székhez lépett, és felállította eredeti állapotába.
 - Köszi, és bocsi, hogy felébresztettelek. – kértem bocsánatot, de látszólag nem viselte meg a dolog.
 - Már fent vagyunk, Zayn lefoglalta a fürdőt, szóval mi, a többiek ki vagyunk zárva. A lenti fürdőbe Louis jön, így várnunk kell. – húzta el a száját, majd leült mellém.
 - Mit kérsz reggelire? – álltam fel, majd a szekrényhez léptem. – Palacsinta? Rántotta?
 - Nehogy már te csinálj reggelit nekünk! Ülj csak le szépen, majd én csinálok egy kis rántottát. – nyomott le a székre, majd elővette az olajt, a tojásokat, a bacont és a mit tudom én, hogy még mit.
 - Nekem is. – lépett be Niall, majd leült a székre, kezét keresztbe tette az asztalon, majd ráhajtotta szőke fejét.
 - Srácok, valaki nem vinne be a dokihoz? – néztem végig a két srácon, és kétségtelen, hogy mindketten észbontóan néztek ki. Persze egyik sem az esetem, de akkor is.
 - Nekem találkozóm van a barátnőmmel, szóval nem valószínű, hogy itthon leszek. – mondta Liam, miközben a tojást verte bele a serpenyőbe.
 - Én elviszlek, ha akarod. – futott be a konyhába Lou, mögötte pedig Zayn.
 - Oké, köszi, de ti mégis mit csináltok? – kérdeztem, amikor a pult körül kezdtek futkosni. – Hagyjátok abba, mert úgy jártok, mint én. A rajongóitok mit fognak szólni? – csak nem álltak le, tovább futkostak. – Állj már! – ragadtam meg Zayn pólóját, így megállítottam.
 - Na! – nézett rám szúrósan, de nem érdekelt.
 - Niall! Mikor tudunk indulni? – érdeklődtem az éppen fél milliméteren kileselkedő fiútól.
 - Kaja, felöltözök, és utána?
 - Nekem oké. – mosolyogtam rá, majd elengedtem Zayn-t. – Valaki lehozza a telefonom a szobából? – néztem körbe a társaságon, majd tekintetem az éppen konyhába betörő Harry-re kaptam.
 - Nesze, kb. 5 perce csörög, és nem bírom elviselni. – dobta nekem a telefont, amit kis híján ki is ejtettem a kezemből.
 - Köszönöm. – mosolyogtam rá kedvesen, hiszen láttam rajta; hiányolja partnerét.
 - Hol van Amy? – nézett körbe a társaságunkon.
 - Akivel az éjjelt töltötted? Rájött, hogy egy olyannal feküdt le, aki minden este mással van. Bepöccent, és elment. – vontam vállat, majd beleharaptam a közben elkészített palacsintámba.
 - Mit mondtál neki? – lépett hozzám közelebb fenyegető tekintettel. Szemei vérben forogtak; dühös volt rám.
 - Én ugyan semmit az igazságon kívül. – ettem tovább hatalmas nyugalommal, majd a telefonkönyvben kikerestem a doki számát, és tárcsáztam. – Jó reggelt, doktor úr! Egy fél óra múlva ráérne egy kicsit? … Köszönöm, ott leszek. Visszhall!
 - Mehetünk? – kérdezte Niall. – Csak mert akkor öltözök… persze miután jól laktam. – tűzte oda a végére, én pedig elnevettem magam.
 - Egyél nyugodtan, egy óránk van odaérni. – ismét a telefonomhoz nyúltam, és megláttam, kitől volt az a rengeteg hívás; Kevin. – Srácok, kimegyek telefonálni, a férjemmel. Ne zavarjatok, kérlek! – a zsebembe süllyesztettem a telefont, majd a mankókat magamhoz véve mentem a nappaliba. Leültem a kanapéra, a lábamat pedig feltettem az asztalra. Tárcsáztam férjem számát.
 

- Ana, de jó, hogy visszahívtál! – vette fel azonnal, szinte meg is ijedtem.
 - Mit szeretnél, Kev? – húztam fel szemöldököm, bár ő ezt nem láthatta.
 - Bocsánatot kérni a tettem miatt. Nem voltam önmagam, Ana! Sosem fordult elő ilyen, sőt ehhez hasonló sem, és ígérem, nem is fog. Rettentően szégyellem magam, ezért amint felmentettek a börtön alól, visszajöttem apámhoz. – hangja elhalt, mintha tényleg megbánta volna a dolgot. Tudtam, hogy hinnem kell neki, hiszen a férjem, akit szeretek. Arról az emberről beszélünk, akihez hozzámentem és bármit megtennék érte. Ennek így kellene lennie, de nem megy. Nem tudtam hinni neki, nem szeretem akkora szerelemmel, mint régen, és nem tennék meg érte bármit. Már nem.
 - Kev, figyelj! Annyi kérdés van most a fejemben, és kavarognak, hogy először is helyre kell tennem őket. Nem csak veled kapcsolatban, mindennel. – nem akartam elmondani, hogy a Harry-vel való csókunk is belezavar a képbe, de az a legjobban, hogy itt vagyok 4 sráccal, akiket nem is ismerek, de szeretem őket.
 - 4 hónap múlva megyünk haza. – bökte ki, ami gondolom már nyomta a lelkét. – Mi lesz addig?
 - Kevin, hidd el, hogy fogalmam sincs. De arról tudnod kell, hogy nem otthon vagyok. – csak kiszaladt a számon, nem is akartam elmondani neki. Tudtam, hogy megharagudna, ha tudná.
 - Hol vagy, Ana? – hangja megváltozott, reszelősebb lett. Mintha kételkedne a hűségemben. Hát, annak sajnos annyi.
 - Londonban, Harry barátaival. De ne aka… - meg akartam kérni, hogy ne akadjon ki, de beleszólt.
 - Harry-vel? És még én kérek bocsánatot a tettemért. Te meg most is azzal a göndör senkivel vagy! – hangja dühös volt, ismét, és nagyon kiabált. – Meg a barátaival? Akkor bújj mindegyikkel ágyba!
 - Kevin, ne beszélj így róluk, főleg ne Harry-ről! – rivalltam rá. Nem beszélhet így azokról, akiket szeretek. – Csodálatos emberek, és szeretem őket! – szemeimet marták a könnyek, akaratom ellenére is kicsordultak. Tudni kell, ha egy elindul, jön a többi is. – Én egy kezemen meg tudnám számolni, hány férfivel bújtam ágyba, de te akkor sem tudnád, ha hat kezed lenne! – kibukott belőlem, mint ahogy a későbbiekben sok minden. – Már azt sem tudom, mit gondoljak a házasságunkról!
 - Épp ez a baj, Ana! Én tapasztalt, céltudatos, érett férfi vagyok, erős jellem, te pedig pont az ellentétem. Tapasztalatlan, fiatal nő, gyenge jellem, csendes, aki nem tudja; mit kezdjen magával. – igazából leoltott, hogy hozzá képest egy senki vagyok.
 - Annak ellenére, hogy nem sok férfi volt az életemben, akik megmozgattak bennem valamit, igenis, tapasztalt vagyok. Fiatalnak fiatal vagyok, de ez sosem baj! Nem vagyok gyenge, mert még ezek után is van erőm beszélni veled! – könnyeim megállíthatatlanul folytak le arcomon, kézfejemmel pedig folyamatosan töröltem le. – Nem vagyok csendes, igenis, kinyitom a szám, ha kell.
 - Hát az biztos… - mondta vággyal teli hangon. – Ki tudod nyitni, és jól is tudsz vele bánni.
 - Megbántam, hogy neked mondtam ki az igen-t! – a vonal másik végén hatalmas csend volt, nem tudtam, hogy egyáltalán ott van-e még. Majd amikor megszólalt, legszívesebben megütöttem volna.
 - Megbántam, hogy akkor este megszólítottalak! Megbántam, hogy pár nappal később elhívtalak randira, megbántam, hogy egyszer is lefeküdtem veled! Megbántam, hogy elvittelek Rómába, hogy megkértem a kezed, hogy bemutattalak a szüleimnek! Minden veled kapcsolatos dolgot, amit lehetséges, megbántam! – amint kimondta, előjött a belső, rejtett énem, és támadtam.
 - Megbántam, hogy akkor este odahívtalak enni! Megbántam, hogy pár nappal később elmentem veled randira, megbántam, hogy egyáltalán az ágyadban aludtam! Megbántam, hogy bemutattalak a szüleimnek, és hogy elmentem veled Rómába! Megbántam, hogy igen-t mondtam, meggondolatlanság volt! – és még nem volt vége. Ana Scott ismét alakított. – Utálom azt az embert, aki most vagy! Utálom magam, mert szerettelek! Gyűlölöm az életem azon részét, melyben te vagy a főszereplő! – üvöltöttem a telefonba.
 - Add be a válópert! – mondta normál hangerőn, majd kinyomta a telefont. 

 Tehetetlenül ejtettem le magam mellé az enyémet. Most komolyan azt mondta, hogy adjam be a válópert? Kezeimre néztem, melyeken fekete maszatok voltak a sminkem miatt. Besüppedt mellettem a kanapé, majd megcsapott egy férfias illat. a Mentol és a nikotin szaga keveredett, így tudtam; Zayn csatlakozott hozzám. Ránéztem, tekintete kíváncsiságot és tudatlanságot tükrözött. Hajzuhatagom körbefonta arcom, így nem láthatta kisírt szemeimet.
 - Hé, Ana! – ölelt át, én pedig vállára hajtottam a fejem. – Mi a baj?
 - Miért velem történik minden? – tettem fel a költői kérdést, amire természetesen nem kaptam választ. – Holnap be kell mennem a városba beadni a válópert.
 - Hogy micsoda? – fordított maga felé hirtelen, én pedig amilyen gyorsan csak tudtam, lehajtottam a fejem.
 - Összevesztem Kevinnel, és az volt az utolsó mondata, hogy adjam be a válópert. De én nem akarom, érted? Harry miatt van az egész! Ha ő nincs ott, most én nem ülnék itt! – kentem rá mindent az állítólagos legjobb barátomra, aki már kevésbé volt a legjobb barátom.
 - Nem feltétlen rossz, hogy itt ülsz. – mosolygott rám, és én is megeresztettem egy halvány mosolyt. – Figyelj! Most Niall elvisz a dokihoz, utána pedig megnézünk egy filmet. Valami olyat, ami egyáltalán nem kapcsolódik a jelenlegi lelki állapotodhoz. – húzta el arcom elől a hajam, majd felemelte a fejem.
 - Az most nem fog menni. Dühös vagyok, félek, mindjárt szétrobbanok, fáj, ami történt, és mindeközben rettentően szeretem. – de össze kellett szednem magam, hiszen Niall már végzett a reggelivel, és elment felöltözni.
 - De menni fog! – bíztatott, majd segített felállni. – Miért is akarsz te a dokihoz bemenni? – kérdezte.
 - Csak beszélni akarok vele valamiről. Ne aggódj! – mosolyogtam rá, majd az ajtó mellett lévő szekrényhez bicegtem és beletettem a telefonom, majd a vállamra akasztottam. – Niall, kész vagy már?! – kiáltottam fel neki.
 - Rohanok! – szaladt le a lépcsőn, egy pólót erőszakolva magára.
 - Várj már! Tiszta pacuha vagy! – igazítottam meg rajta a pólót, mert teljesen el volt fordulva felsőtestén.
 - Rendben leszel? – kérdezte halkan Zayn, amikor Niall bement a garázsba, hogy kiálljon a kocsival.
 - Azt hiszem, igen. – öleltem magamhoz, majd a fülébe súgtam. – Köszönöm.
 - Menj, te kis bolond! – intett az ajtóból, én pedig a fekete autóhoz csattogtam. Niall segített beszállni a hátsó ülésre, majd gyújtást adott, és elindultunk.

 Fél óra múlva megérkeztünk, majd a 4. emeletre felliftezve kerestem meg a dokit. Niall elment vásárolni, hiszen nem sokára itt van Liam születésnapja, és még nem vett neki semmit. A doki éppen egy nővérrel beszélgetett, amikor megpillantott. Elnézést kért, majd hozzám sietett.

 - Jöjjön velem, Mrs. Turner. – hívott be a rendelőjébe, nekem pedig megszólításom hallatán könnybe futott a szemem. – Először is elnézést szeretnék kérni a múltkori modortalanságomért, csak éppen akkor végeztem egy 6 órás műtéttel, és már 39 órája fent voltam.
 - Semmi probléma, doktor úr. – ráztam meg a fejem.
 - Mi a probléma? – tért a lényegre, és elővette az aktámat, amit aztán átnyújtott az asszisztensének.
 - Mivel nem tudok normális ruhát felvenni, ezért arra szeretném kérni a doktor urat, hogy találjon ki nekem valamit a gipsz helyett. Amiben tudok mankó nélkül is közlekedni. – tártam fel problémámat.
 - Megröntgenezzük, és akkor tudok bármit is mondani. – mosolyodott el, majd az asszisztens bekísért egy szobába.

 A röntgenképek hamarosan elkészültek, én pedig tűkön ülve vártam, milyen hírekkel szolgálhat az orvos. Behívott, és elmondta, hogy aznap el volt havazva, és nem is kellett volna az a gipsz a lábamra, ezért rögtön levették. Nem értettem, miért is nem nézte meg jobban a felvételt, de attól függetlenül örültem neki. Amikor újra ráállhattam a bal lábamra, kissé furcsa volt. Két napig mentes volt a súly alól, így eltunyult, meggyengült. A liftben tárcsáztam Niall-t, aki még a plázában volt, mert lerohanták a rajongók, pedig feltűnésmentesen akart bemenni. Ja, igen. Valószínű, hogy nem szúrnak ki egy világsztárt egy plázában. Taxival nem tudtam menni, hiszen nem volt nálam annyi pénz, sőt, még a fiúk pontos címét sem tudtam. Kénytelen voltam felhívni az egyik fiút.
  - Ana, próbán vagyunk, Niall is hamarosan ideér. – vette fel végre a telefont Zayn. – De csak egy valaki tud érted menni. – eléggé baljósan hangzott, tudtam; Harry-ről beszél.
 - Mindegy, akkor majd kitalálok valamit. – sóhajtottam nagyot. – Rendesen viselkedjetek!
 - Mindig rendesen viselkedünk! – puffogott a telefonba.
 - Ja, igen, ti mindig! – nevettem fel. – Majd találkozunk! – kinyomtam a telefont, majd kiléptem a kórház ajtaján. Leültem egy padra, majd vártam. Ki kellett találnom valamit, hogy valahogyan hazajussak. Pár perc múlva egy ismerős, fekete Range Rover fékezett le előttem. Dudált egyet, én pedig kénytelen voltam felállni és közelebb menni. A sofőr lehúzta az ablakot, én pedig hirtelen megtorpantam.
 - Ne izélj már, nekem lenne okom haragudni rád! Szállj be, hazaviszlek! – nézett rám zöld szemeivel, én pedig lefagytam. – Haladj, fél órát kaptam!
Gyorsan beszálltam, bekötöttem magam, Harry pedig gázt adott. 10 perce csak a rádió halt moraja hallatszott, én pedig megtörtem a csendet.
 - Bocsáss meg, Harry. – nyögtem ki.
 - Egyezzünk meg valamiben! Köszönünk egymásnak, de ennyi. Nem vagyunk egymásra utalva, eddig is kibírtuk egymás nélkül, ezután is ki fogjuk. – hevesen gesztikulált, miközben szemét le sem vette az útról.
 - Oké. De akkor is bocsánatot kérek! – erősködtem, ő pedig rám hagyta. Beállt köztünk az a bizonyos kínos csend. Vagy fogalmam sincs, milyen csend, de abban biztos voltam, hogy mindkettőnk mondani akar valamit, de nem teszi. A büszkeségünk nem engedte.

 - Köszönöm. – szálltam ki a kocsiból, ő pedig csak bólintott, majd elhajtott. Amikor beértem a házba, megcsapott az otthon illata. A Harry-vel való viaskodásunk ellenére otthon éreztem magam ebben a házban.