FIRST CHAPTER

Sziasztok! Itt az első! :))

Remélem tetszik! Komizzatok és pipáljatok! 

Jó olvasást!

xx, Dodi

MY EXBOYFRIEND

It’s killing me
I loved you first, why can’t you see?

Anastasia Scott vagyok, boldog feleség és két gyönyörű gyermek büszke édesanyja. Manchesterben láttam meg a napvilágot. Édesanyám és édesapám is ügyvéd volt – még most is –, így velük együtt utaztam kiskoromban. Amikor 15 éves voltam, Holmes Chapel-ben telepedtünk le. Azóta volt két férjem, és sok „szerelmem.” De ne nézzetek holmi feslett nőnek, igazából én csak a boldogságot kerestem…ami végig az orrom előtt volt. Csak túlságosan elvakított egy férfi jelenléte, aki később a férjem lett. De visszajött valaki az életembe, csak úgy váratlanul, bejelentés nélkül és felforgatta az életem. Ő mindig mellettem volt gyerekkoromban is. Ha szó szerint nem is, de a szívemben mindig ott volt. Évekig az lebegett egy-egy cél előtt, hogy MIATTA kell megtennem, mert hisz és bízik a képességeimben. Ez a férfi mára már a gyermekeimmel együtt a világot jelentik számomra.  Elmesélem, hogyan lett ilyen szinte tökéletesnek mondható életem ennyi galiba mellett.

Évekkel ezelőtt ismerkedtem meg a legjobb partinak ígérkező Kevin Turnerrel. Az apja jogász volt, ő is erre a pályára készült az egyetemen. Egészen addig, amíg én közbe nem szóltam. Ez igazából úgy történt, hogy a legjobb barátnőmmel étterembe mentünk. Ekkor 20 évesek voltunk, így jó dolognak számított étteremben vacsorázni. Elena (a barátnőm) kiment a mosdóba, én pedig egyedül maradtam az asztalnál, amikor Kevin belépett.
 - Egy ilyen szép, fiatal hölgynek nem szabadna egyedül üldögélnie itt! – állt meg az asztalunk mellett. Megpillantottam sötétbarna haját, mélykék szemeit. Egyszerű sötét ing volt rajta, öltönynadrággal. Ahogy szemeit rám emelte, rögtön megfogott benne valami. Volt egy olyan érzésem, hogy meg kell ismernem ezt a férfit, bármi áron.
 - Nem is egyedül vagyok. – mosolyogtam rá, fogadva bókját.
 - Netán a hölgyemény a vőlegényével vacsorázik? – a szóhasználata kifinomult, gondolom, módos család sarja lehet. Kérdésére felnevettem.
 - Jaj, dehogy! – forgattam meg borospoharam ujjaim közt. – A barátnőmmel jöttem.
 - Mindent megmagyaráz. Értem itt a női szövetkabátra. – mosolygott rám csábosan.
 - Ana Scott vagyok. – álltam fel és nyújtottam kezet. Kíváncsi voltam, mennyire van tisztában az etikettel.
 - Kevin Turner, személyesen. – rázta meg a kezem határozottan, közben végig a szemembe nézett. Illemtudó, ami számomra nem az utolsó helyen áll azon a bizonyos listán.
 - Nocsak, Ana! Máris találtál partnert a vacsorához? – tért vissza Elena. Rosszallóan megráztam a fejem, hogy ezt azért mégsem így kellett volna.
 - Nem akarok semmit sem megzavarni… - hárított rögtön az újonnan megismert állítólagos partnerem.
 - Nem, egyáltalán. Kevin, velünk tartana? – még magamat is megleptem heves kirohanásommal.
 - Hölgyeim, köszönöm. – bólintott, majd kihúzva a széket intett a pincérnek, hogy rendelne.
 - Kevin, nem tegeződhetnénk? Úgy közvetlenebb lenne… - nyögtem ki, ami lassan 2-3 perce megfogalmazódott a fejemben.
 - Köszönöm, természetesen. – bólintott ismét, majd kissé kényelmesebben helyezkedett székén, majd rám nézett.
 - És mit lehet rólad tudni, kedves Ana? – fordult felém teljes testével. Szemeiben pimaszság csillogott, ami valami oknál fogva hatással volt rám.
 - 5 éve költöztünk ide, mivel a szüleim ügyvédek. Utaztam velük, mondhatni az egész gyerekkorom egy nagy utazás. – mosolyodtam el, majd belekortyoltam a vörösboromba. – És rólad, kedves Kevin? – idéztem szavait, majd elmosolyodott és beszélni kezdett.
 - Mindig is itt éltem, bár apám Londonban volt jogász, de én édesanyámmal mindig itt éltem. De amikor ő elment, apám hazajött. Azóta már felnőttem, így bátran mer mindenhová utazgatni. – mosolygott még mindig, egy pillanatra rám nézett, majd folytatta. – Én is erre a pályára készülök.

 Az este ilyen hangulatú volt. Telis-tele mosolygással és nevetésekkel. Már régen besötétedett, amikor Elena kapott egy sms-t, amiben azt írta a nővére, hogy induljon haza, holnap muszáj elutazniuk. Elköszönt, majd sietős léptekkel beszállt a neki hívott taxiba, majd eltűnt. Egy fél óra múlva Kevin megkérdezte, hogy nincs-e kedvem felmenni hozzá. Természetesen volt, így ott borozgattunk tovább. Természetesen nem aludtam nála, a sofőrje hazavitt. Amikor következő reggel kipakoltam a táskámból, egy cetlit találtam benne, ismeretlen kézírással.

Kedves Ana! Örülök, hogy így alakult az esténk. Köszönöm, hogy nálam voltál, remélem, megismételhetjük ma este. Pontban 6-kor ott fog várni a házadnál az autó. Szállj be, és gyere hozzám!

Millió csók, Kevin

 Szóval így történt a megismerkedésünk. Ezután már minden jött magától. Közös nyaralás, síelés az Alpokban, majd 2 év együtt járás után megkérte a kezem. 22 évesen normális dolog férjez menni, így februárban megkérte a kezem, az esküvőnk pedig május 17-én volt.
 És most itt vagyok a nászutam után, a férjem mellett az ágyban. Két hétig voltunk nászúton Hawaii-n, ami valami mesés volt.

Reggel felkeltem (kimásztam) az ágyból, felkaptam a köntösöm, majd lecsoszogtam a konyhába. Finom kávéillat lepte be a kicsiny teret, a kávéfőzőnél pedig a drága férjem szorgoskodott. Halkan mögé léptem, majd felpipiskedtem, és nyakába nyomtam egy puszit. Felém fordult, majd gyors csókot nyomva számra adott át nekem egy tálcát teli friss péksüteményekkel.
 - Már boltba is voltál? – ültem le az asztalhoz és felkaptam egy brióst.
 - Nem én, hanem Marie. – ő a házvezetőnőnk, hiszen az elmúlt 2 hétben senki sem járt a házunkban, őt kivéve. – Csupa cukor vagy! – nevetett fel, majd letörölte arcomról a morzsát.
 - Hagyjál már! – löktem el a kezét. Eszelős vigyort eresztett meg, én pedig szinte a fejébe láttam. Meg fog csikizni. Felpattantam a székről, majd a nappaliba szaladtam. A kanapé körül futkostunk, amikor csengettek. Mivel ő volt a kaputelefonhoz közelebb, felvette.
 - Gyere be! – meg sem kérdezte, hogy ki az, csak kinyitotta. Én eközben visszaszaladtam a konyhába, és megálltam a középen húzódó pult távolabbi végén. Kevin a konyhába lépve pillantott meg, majd elindult. A nappaliba futottam, majd az ajtón belépő, jól ismert férfi mögé bújtam.
 - Charlie, védj meg! – álltam meg mögötte.
 - Nektek is szia! – nézett rám hátra, majd halványan elmosolyodott. – Fiam, hagyd békén szegény lányt! – szólt rá apja Kevinre. Apósom válla fölött nyújtottam ki a nyelvem rá. – Te meg ne nyújtogasd a nyelved!
 - Nem is.. – védekeztem, de feleslegesnek bizonyult.
 - Láttam a tükörben, meg amúgy is ismerlek. – lépett el előlem, majd a kanapéra telepedve nézett fiára. – Mikor indulunk?
 - Hová megyünk? – kérdeztem izgatottan. Ismét egy utazás? Szeretek utazni.
 - Te nem, csak mi. – intézte nekem szavait Charlie, majd fiára nézett. – Még nem mondtad neki?
 - Nem. – rázta fejét Kevin. – Még most akartam elmondani neki.
 - Elmondhatnád. – néztem rá értetlenkedve.
 - El kell utaznunk apámmal Közép-Európába. Mindenhová. – ecsetelte.
 - Meddig? – tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.
 - Meghatározatlan ideig. – válaszolt Charlie.
 - De hát, még csak most házasodtunk össze és máris elmész? – szöktek könnyek a szemeimbe. – De..
 - Sajnálom, Anastasia. – nyomott puszit homlokomra Charlie. – Kevin, egy óra múlva jövök. – biccentett, majd távozott.
 - Mikor derült ez ki? – néztem rá rögtön férjemre.
 - Még áprilisban. – hajtotta le a fejét.
 - Miért nem mondtad el? Meddig akartad titkolni? Vagy csak úgy el akartál húzni? – a leglehetetlenebb feltevések jutottak eszembe. Kev soha nem tenne ilyet.
 - Dehogyis! – rázta hevesen fejét. – Sosem hagynálak itt. De egy pár hónapig nem leszek itthon.
 - Rendben. Akkor én most felmegyek, sikítok egyet, és visszajövök. – álltam fel a fotelből, majd az emeletre mentem. Megálltam a folyosó legvégén, majd hatalmasat sikítottam. Teljes nyugalommal mentem le a nappaliba, majd gyors csókot nyomva Kevinnek ültem ölébe. – Szóval egy óra múlva mentek. Vigyázz magadra, rendben? És írj, mindig! – öleltem át nyakát.
 - Persze. – mondta halkan, majd megcsókolt.

- Mindened megvan? – kérdeztem az autó csomagtartójánál állva Kevint. – Telefon? Pénz? Iratok?
 - Mindenem megvan, ne aggódj! Vigyázz magadra! – csókolt meg.
 - Te is, és apádra is. – mosolyogtam szélesen. Ismét megcsókolt. Hosszasan…sokszor.
 - Fiatalok! – szólt ki Charlie a kocsiból. – Ideje menni!
 - Szeretlek. – nyomott egy puszit a homlokomra, majd beült a kocsiba, és elhajtottak. Még a postát néztem meg, amikor ismerős hang ütötte meg a fülem.
 - Ana Scott? – bárhol megismerném ezt a hangot. Nem akarok vele találkozni. Túlságosan fájna látni és újra beszélni vele. Három éve nem láttam, és az utolsó találkozásunk sem sült el valami jól. – Ana? – rákérdezett. Biztos benne, hogy én vagyok az. Harry, könyörgöm, menj el! Ne gyere közelebb, csak most ne! Hát ezt még gyakorolnom kellene. Hirtelen sarkon fordultam, majd beviharoztam a házba. Az ajtót becsukva magam után gondoltam végig, mit is tettem. Ha nem szaladtam volna be, akkor megint beszélhettem volna vele. Azóta nem láttam, mióta egyszer elment, ami három éve volt. Lett volna alkalmam találkozni vele, nem is egy. De én inkább meghúztam magam, inkább rejtőzködtem, csak azért, hogy ne kelljen találkoznom vele.
 - Minden rendben, Ana? – kérdezte Marie.
 - Semmi sincs rendben. Elment a férjem, ki tudja mennyi időre, és most meg majdnem találkoztam Vele. – emeltem ki az utolsó szót. A negyvenes éveiben járó nő olyan volt számomra, mint a legjobb barátnőm. Elena a megismerkedésünk után elköltözött, csak az esküvőmre jött vissza, így barátnő nélkül maradtam. De két éve, a Kevinnel való megismerkedésem után Marie-t is megismertem. Szóval egyedül neki mondtam el, hogy pontosan mi is a helyzet. Harry az első nagy szerelmem volt, de amikor elment innen, minden egy szempillantás alatt maradt abba. Lehet, hogy még fel sem dolgoztuk, hogy nem vagyunk egymásnak. Egy pillanat alatt léptünk ki a másik életéből, olyan hirtelen, hogy szinte fel sem fogtuk. Marie támogatott, hogy idővel jobb lesz, és közhelyekkel dobálózott, de nem érdekelt. Jó volt ezt egy velem egynemű személlyel megbeszélni. Ezért még sem önthetem ki a lelkem az akkori barátomnak, aki most a férjem. Szóval ő mindent tud.
 - Mi történt? – kérdezte rögtön. Láttam, hogy tényleg érdekli a dolog. A kanapé felé vettem az irányt, majd kényelmesen elhelyezkedve meséltem el a kicsit sem érdekes történetet. – Ana, drágám, csak annyit tudok mondani, hogy tudja, hogy hol laksz. Meg fog keresni, aminek két oka lehet. Az egyik, hogy nem biztos abban, hogy téged látott, a másik meg az, hogy teljesen biztos benne. – simította meg vállam.
 - Meddig maradsz még? – kérdeztem, hiszen most jó lett volna, ha valaki velem van.
 - Mennem kell Jake-ért a suliba, de olyan 2 körül itt vagyok. Rendben? – mosolygott rám, én pedig nagyot bólintva álltam fel a kanapéról, és egy puszival köszöntem el tőle. Felvette vékonyka kabátját, táskáját vállára akasztotta, majd egy mosoly és egy intés kíséretében hagyta el házunkat.