SECOND CHAPTER

Heey :'33

Köszönöm a 2 feliratkozót és a majdnem 200 megtekintést!! :)) na meg persze a komit és a pipákat:)) Nagyon köszönöm, tényleg :)) 

Jó olvasást!

xx, Dodi

Félek, ha egy pillanatra is engedek a boldogságnak,
a világ megint összeomlik körülöttem, és nem tudom, hogy azt túlélném-e?
De ma engedtem a boldogságnak.
És bár lehet, hogy később bajom származik majd ebből, de megéri.

ONE DAY WITH HARRY

 A tűzhelynél állva mozogtam a zene ritmusára. Spagettit csináltam, elég az nekem, és ha esetleg Marie is befut, neki is jut. A fakanállal kavargatva a darált húst énekelgettem, amikor a csengő éles hangja szakított félbe. Gyorsan elzártam a gázt, majd a kapucsengőhöz sietve szóltam bele.
 - Igen?
 - Beengedsz? – olyan hirtelen csapott belém a felismerés, mint még soha. Automatikusan nyúltam a gomb felé, de egy milliméterrel előtte megállítottam mutatóujjam. Végiggondoltam. Ha beengedem, jobb esetben csak váltunk pár szót, rosszabb esetben pedig együtt eszünk. – Na, mi lesz? – szólalt meg ismét Harry rekedtes hangja.
 - Gyere! – nyomtam meg kelletlenül a gombot, majd az ajtóhoz léptem és még mielőtt kopoghatott volna, kitártam előtte. Lehajtott fejjel állt az ajtónál, kezét kopogásra emelte, de amint megpillantott, kezét leengedte és hatalmas mosollyal nézett rám.
 - Reméltem, hogy kinyitod, Ana! – rekedtes hangja rengeteg emléket ébresztett fel bennem. Bólintottam. – Bemehetnénk? Túl sok a kíváncsiskodó szempár. – utalt a sok fotósra. Az eszem azt súgta, hogy ebből hatalmas nagy baj lesz, de még mielőtt az érzés felülkerekedhetett volna rajtam, a szívem irányítása alá vette. Arrébb álltam, így utat engedve magas alakjának. – Spagetti? – szagolt bele a levegőbe. – Segíthetek?
 - Ha akarsz. – nem találtam a hangom. Még számomra is ismeretlen volt. – Khm. Segíteni jöttél, vagy van valami más szándékod is? – szólaltam meg újra. Testével félfordulatot vett, így felém fordult.
 - Ja, persze. Másért jöttem. Miért nem szóltál hozzám délelőtt? – nézett rám smaragdzöld szemeivel.
 - Mert… - fogalmam sem volt mit mondjak. - … mert nem volt mit mondom. – adtam a legfrappánsabb választ, ami jelen pillanatban kitelt tőlem.
 - Nekem viszont van. Miért nem kerestél eddig? – tekintetével fogva tartott. Úgy éreztem, hogyha most hazudnék neki, rögtön megtudná.
 - Te sem kerestél. – álltam fürkésző tekintetét.
 - Mert fogalmam sem volt, hogy elköltöztél-e egyáltalán, mint ahogy azt említetted. Nem tudtam, hol laksz, pedig hidd el, megkerestelek volna. – tekintete őszinteséget sugárzott. Hinnem kellett neki, éreztem, hogy valóban igazat mond.
 - Sajnálom. – szégyelltem el magam visszavágásom miatt.
 - Nem kell. Így alakult. – vonta meg egyszerűen a vállát. Régen nem ilyen volt. Mármint úgy értem, hogy mindent túlreagált, mindent meg akart beszélni.
 - Ki vagy te és hová tetted Harry-t? – mosolyodtam el. Miért is féltem? Harry ugyanaz a kisfiú, csak nagyobb kiadásban.
 - Az a kisfiú felnőtt, és úgy tűnik az a kislány is. – nézett végig rajtam.  Egy egyszerű farmersortot viseltem bő, kinyúlt pólóval, amit még valamikor az őskorban kaptam. – De a pólót még mindig szereted. – állapította meg.
 - Ugye ez nem az a póló? – fogtam meg az anyagot, majd ijedt tekintettel meredtem az előttem álló fiúra.
 - Dehogynem! – nevetett fel, ami belőlem is kicsalt egy kisebb kacajt. Ennek a pólónak is megvan a története. Elcsórtam Harry-től, amikor együtt voltunk. De ez egy másik sztori.
 - Pedig tökre szeretem. – húztam ki magam elé a pólót. – Tetszik ez a kis izé itt. – mutattam az egyik szuperhősfigurára, ami a póló jobb szélén volt. – Hogy is hívják?
 - Ó, de gagyi vagy! – lépett közelebb. – Ez… Ú, ki is ez? – vakarta meg tarkóját. – Majd ha eszembe jut, megmondom. – nézett rám, és alig tudta visszatartani a nevetését.
 - Akkor jössz segíteni? – indultam a konyhába, ő pedig követett. – Ne stírölj! – szóltam rá.
 - De én nem is… - tiltakozott.
 - Attól függetlenül, hogy lassan 3 éve nem beszéltünk, nem hiszem, hogy a nők iránt való érdeklődésed alábbhagyott volna. – néztem hátra a vállam fölött.
 - Szóval akkor most már férjes asszony vagy? – kérdezte ejtve az előző témát.
 - Jó terelő vagy, és igen. De most Kevin nem lesz itthon egy pár hónapig, szóval egyedül tengek majd. – ismertettem helyzetem.
 - Mióta beszélsz így? – kérdezte a konyhába érve.
 - A tészta a jobb felső polcon van, tedd fel a vizet, majd ha… - nem hagyta, hogy elmondjam.
 - Egy tésztát én is meg tudok főzni. – adta tudtomra. Oké, bocs!
 - Előző kérdésedre visszatérve csak annyit mondok, hogy eddig ügyvéd családban éltem, most pedig egy jogász családban kötöttem ki. Befolyásoltság. – vontam vállat.
 - Nem próbálnál meg egy kicsit… öhm, hogy is mondjam? Emberibben beszélni? – ült le az egyik bárszékre.
 - Megpróbálok. – bólintottam, majd elzártam a tüzet a hús alatt. – Gyere! Odakint beszélgetünk. – invitáltam kertünkbe. Kiültünk a hintaágyba, majd a párkányról felvett dobozt kinyitva emeltem a számhoz a vékony szálat.
 - Cigizel? – kerekedett el szeme. Értetlenül ráztam meg a fejem.
 - Most miért? Attól függetlenül, hogy milyen családban élek, még néha cigizhetek.
 - Olyan csúnya, amikor egy lány vagy nő szájából az a fehér szarság lóg ki. – hanglejtése gúnyos volt, ami egyáltalán nem tetszett, de nem tettem szóvá. – Most nem tetszik a hanglejtésem?
 - Honnan tudtad, hogy erre gondoltam? – szívtam mélyet, a nikotin pedig szétáradt minden porcikámban.
 - Attól függetlenül, hogy lassan 3 éve nem beszéltünk, nem hiszem, hogy sok mindenben változtál volna. – ismételte szavaimat. Fej rázva fújtam ki a füstöt. – A tészta! – pattant fel a hintaágyból, engem majdnem kiborítva belőle. 

 Pár perc múlva lazán sétálva tért vissza, de arcán idegesség tükröződött.
 - Harry? – kerestem tekintetét, amikor leült mellém. – Mi történt?
 - Bejött egy nő, és leteremtett, hogy mit keresek én itt. Mire elmagyaráztam neki, hogy veled vagyok, majd megőrültem. – rázta meg a fejét hitetlenül, én pedig felnevettem.
 - Bemegyek, és megbeszéltem Marie-vel, oké? – simítottam meg arcát. Bólintott, én pedig elindultam a ház felé. – Tudom, hogy bámulsz! – kiáltottam vissza.
 - Nem is! – hazudik.
 - Marie! – kiáltottam a bejárónőnknek.
 - Igen? – lépett ki a konyhából.
 - Mit csináltál Harry-vel? – mosolyodtam el. Marie elpirult.
 - Megmondtam neki, mi a helyzet. – hajtotta le a fejét.
 - Tudni akarom? – kérdeztem félve.
 - Nem, drágám! De menj, mert már nagyon integet, hogy menjél. – mosolyodott el.
 - Megkérhetlek, hogy ne mondd el Kevinnek? – fordultam vissza az ajtóból.
 - Természetesen köztünk marad. De nem kellene halogatni sokáig. – adta a jó tanácsot akarata ellenére. Bólintottam, majd visszaindultam rég nem látott barátomhoz.

Annyira elmerültünk az elmúlt 3 év emlékeinek és történésének mesélésében, hogy már csak Marie hangjára lettünk figyelmesek.
 - Elmentem. Holnap délelőtt jövök, Ana! – állt meg a kertajtóban.
 - Köszönök mindent, Marie! – egy bólintással elköszönt, majd azért még visszafordult.
 - Max este tízig, fiatalok! – mosolyodott el mondata végén, mi pedig felnevettünk.
 - Természetesen hazaviszem a hölgyet! – folytatta a hülyülést Harry. Marie elismerően(?) bólintott, majd ténylegesen távozott.

 - Tényleg mennem kellene. Anyu és Gemma is várnak már. – vette fel az ajtóban a cipőjét.
 - És a barátnőd is megérkezik holnap. – egészítettem ki mondatát.
 - Igen. – bólintott, majd kilépett az ajtón. A kapuig kísértem, majd adtam neki két puszit, sőt, még meg is öleltem. – Bemutathatom neked?
 - Nem lenne jó ötlet. Szerintem. Te meg akarnád ismerni a férjem? – kérdeztem.
 - Azóta nem volt senkid, csak Kevin? – szégyenlősen lehajtottam a fejem.
 - Volt, de csak vele voltam olyan kapcsolatba. A többi pasi csak úgy volt. – néztem ellenkező irányba.
 - Nézz rám! – kérte, majd állam alá téve kezét fordított maga felé. – Ez nem ciki, se gáz, se semmi. Nem kell mindenkinek odaadnod magad, Ana! Csak annak, aki megérdemli. – mosolygott rám. Szemeiben cinkosság csillogott, tudtam, mire gondol. Vagyis, hogy mi a kérdése.
 - Igen. – bólintottam határozottan.
 - Mi igen? – ráncolta szemöldökét.
 - A kérdésedre. – válaszoltam mosolyogva. Igen, az a kérdés fogalmazódott meg a fejében, hogy vajon akkor ő is megérdemelte-e, hogy elsőnek adtam neki magam. Vagy megbántam, hogy ő volt az első?
 - Nem kérdeztem semmit. – értetlenkedett tovább, szemében viszont megkönnyebbülés jele volt látható.
 - Dehogynem. Majd szólj, ha rájössz! – léptem el tőle, majd magam mögött becsukva a kaput tartottam a ház felé. – Mikor fogsz leakadni a fenekemről? – fordultam hátra, de rettentően megijedtem. Egy fekete autó állt a ház előtt, valami villant benne, majd elhajtott. Lesifotósok!

 Reggel a telefonom csörgése ébresztett fel. Az éjjeliszekrényre nyúlva húztam el a képernyőn az ujjam, majd emeltem a fülemhez.
 - Hallo? – szóltam bele reggeli, rekedtes hangon.
 - Mi az, hogy Harry Styles-sal enyelegsz a házunkban, sőt, még a kapualjban is? – ordított a telefonba Kevin(!).
 - Kevin? Hagyjál már a marhaságaiddal, semmi nem történt. Amikor elmentél, akkor jött erre ő is, megszólított, de nem figyeltem rá. Majd délután pedig átjött hozzám. Marie is itt volt. Csak beszélgettünk. Neki is lassan 4 éve van kapcsolata, nem akarja szétbarmolni. Gondolkozz már! Ha csinálnék valamit, azt nyilvánosan tenném szerinted? – mondtam el egy szuszra.
 - Szóval csinálnál vele! Ana, azt hittem, a feleségem vagy! – akadt ki teljesen.
 - Kevin! Az Isten szerelmére! Harry csak egy gyerekkori barát, akivel most összefutottunk… - szavamba vágott.
 - Ő futott hozzád! Oka van rá! – még mindig üvöltött.
 - Én még aludnék! – nyögtem fáradtan.
 - Szóval ott is aludt? És mi az, hogy nem történt semmi? Miért van most is ott?
 - Kicsoda? Kev, te megörültél! Senki sincs itt! Ma jön hozzá a barátnője, együtt lesznek. – festettem fel neki Harry mai programját a barátnőjével.
 - Ana, légy őszinte! Ki ez a fiú? – szólalt meg valamelyest higgadtabb hangon.
 - Egy gyerekkori barát. Csak átjött, mert régen találkoztunk. – könnyek szöktek a szemembe. Tudtam, hogy nem fogja elhinni. Nekem ezt fogja mutatni, belülről pedig szét fogja magát marcangolni.
 - Jó. Oké. Majd hívlak. Szia. – és kinyomta.