SIXTH CHAPTER

Sziasztok! :))

Bocsi, hogy ilyen későn, de mint írtam a csoportba, valami volt a rendszerrel, nem tudtam semmit sem írni, feltenni...

De most itt van, remélem... hát fogalmazzunk úgy, hogy elfogadható lett :))

Köszönöm a több mint 1200 oldalmegtekintést, a 3 komit és a 6 pipát :)) imádomazolvasóimat <3

Jó olvasást!

Enjoy <3

xx, Dodi

Az univerzum általában azzal jelzi, hogy hibáztunk, 

hogy elveszi tőlünk azt, ami nekünk a legfontosabb.

ANOTHER HARRY

 A nappaliba érve pillantottam meg Harry-t, amint éppen kapcsolgatja a tévét, és ismét nem talál semmi nézhetőt.
 - Szerintem nem kell tovább keresgélned! – szóltam oda neki, majd a konyhába vettem az irányt, hogy igyak.
 - Ana! – állított meg Harry egyetlen szavával. Hangja idegesen csendült fel, melyet nem tudtam mire vélni. Semmi oka nem volt rá. Értetlenül fordultam meg tengelyem körül, hirtelen megpillantottam zöld, fürkésző tekintetét. Íriszei csillogtak, gyönyörűek voltak. – A nevelőapám azt hiszi, hogy csajozok. Főleg most. – rázta meg hitetlenül a fejét, majd folytatta. – Ana, hidd el, nem miattam, hanem miattad. Csak azért, hogy ne érjen érzelmi sérülés, mármint ennél nagyobb. – kertelt, én pedig félbeszakítottam.
 - Harry, nyögd ki, kérlek! – szorítottam meg izmos felkarját, melyet tetoválások borítottak.
 - Azt hiszi, mindenki megkap engem. Vagyis hogy én őket. Mindegy! – megfogta kezemet, és a szívére tette. – Kérlek, ne érj hozzám félreérhetően, ne adj kétértelmű válaszokat, és légy velem távolságtartó! Kérlek! – szíve hevesebben kezdett verni, kezemet pedig egyre jobban szorította mellkasára. Ennek nem ez az oka. Legalábbis nem csak ez.
 - Harry, ez mind csak Robin miatt van, vagy van más oka is, amiért ezt kéred?
 - Ana, csak hagyj békén, amíg ott vagyunk, rendben? – emelte fel a hangját, majd kiviharzott a házból. Miért beszél így velem? Könnyebb a lelkének, ha megbánt? Könnyebb neki egy érzelmi roncs mellett léteznie? Még inni is elfelejtettem, és úgy csaptam be magam után a bejárati ajtót, hogy a szomszéd kutyája ugatni kezdett. Gyorsan bezártam az ajtót, majd a kocsihoz siettem, aminek Harry a hátát döntötte.
 - Indulhatunk, vagy még hisztizel egy sort? – próbáltam vele olyan lenni, ahogy kérte. Igencsak nem akart sikerülni.
 - Most mit bunkózol? – köpte felém a szavakat.
 - Figyelj! – közbeszólt volna, de felemeltem a kezem, hogy most én beszélek és nem fog félbe szakítani. – Addig minden oké volt, míg le nem jöttem a lépcsőn. Mi bajod van? Az, hogy menni kell a szüleidhez? Akkor neked nem kell jönnöd. Az, hogy velem kell? Akkor nem megyek! Ennyi! – hadartam el gyorsan.
 - Szállj be! – próbált higgadt maradni, de láttam rajta, hogyha nem teljesítem a kérését, robbanni fog. Én pedig nem teljesítettem, úgyhogy robbant. – Mi nem érthető azon, hogy szállj be abba a rohadt autóba? – elém lépett, teste magasan az enyém fölé emelkedett. – Azonnal szállj be, vagy nem jössz sehova!
 - Akkor maradok, de egy idegbeteg állattal nem fogok sehová sem menni! – amikor kimondtam, hogy idegbeteg állat, Harry tekintete elsötétült, kezével elkapta a karom, és szorította. – Harry, ez fáj! – nyögtem, ő pedig még jobban szorította. Szemeimbe könnyek gyűltek a fájdalom miatt, de Harry szíve még ekkor sem esett meg rajtam. 

 - Szállj be! Remélem érthető voltam! – lökött az anyósülés felé, majd egy laza mozdulattal rám csukta az ajtót. Megkerülte a kocsit, majd beszállt a sofőrülésbe, gyújtást, végül gázt adott. Harry nem vezetett gyorsan, a sebességhatáron jóval belül voltunk. Gondolom meg akarta beszélni, de ő nem beszélt, ő kiabált velem. Hogy hogyan lehetek ilyen értetlen, idióta, egy olyan nő, akinek még egy házasság is nehezére esik, végül olyat mondott, amit nem kellett volna. – Bárcsak sosem ismertelek volna meg! – egy mozdulattal kinyitottam az ajtót, majd kiugrottam. Reakcióidőt sem hagytam neki, mire feleszmélt, én már a hideg betonon feküdtem, sárosan. Satufék, a kocsi megállt, Harry pedig kipattant belőle. Fel akartam állni, de nem tudtam. Nem azért mert annyira megütöttem magam, hanem mert Harry visszanyomott a hideg betonra. – Normális vagy?
 - Most kívántad, bár sose ismertél volna meg! Akkor mostantól másképp játszunk! Egy teljesen más lány leszek, akit tényleg nem ismersz. Takarodj innen! – néztem rá szúrós szemekkel, ő pedig nem tágított. – Azt mondtam, takarodj! – arcán csattant a kezem, majd amikor tudatosult bennem, mit tettem, Harry ismét kiabálni kezdett.
 - Te ütsz meg engem? Komolyan gondoltad? Idegbeteg állatnak tartasz? Melyik oldalamat akarod megismerni? A szerethetőt vagy a másikat. Bocs, nincs választásod! – megragadta a karom és a legközelebbi padra ültetett. – Eddig a te játékszabályaid szerint játszottunk. Mostantól ez nem így lesz. Ettől a pillanattól kezdve, az én játékszabályaim lépnek életbe! – megfordult, majd faképnél hagyott. Ott ültem a padon, egyedül. Fáztam, szomjas voltam, telefon sem volt nálam, mivel Harry kesztyűtartójában maradt. Három dolgom maradt:

1.   Hazamenni

2.   Megfürdeni és felhívni Elenát

3.   A saját játékszabályaim szerint játszani Harry piszkos játékát

 Nem tudtam senkit sem felhívni, ezért gyalog kellett hazasétálnom. Fájt a karom, amire ráestem, fájt az oldalam, a lábam, mindenem. De legjobban a szívem, amiért ezt tette. Én mindig bíztam benne, sosem akartam megbántani. Szerettem, de most eltört bennem valami. Csalódtam Harry-ben. Nagyot csalódtam a legjobb emberben, akit ismerek. Ez a fiú számomra olyan volt, mint egy láthatatlan mentsvár. Mindig ott volt, ha szükségem volt rá, akár telefonon, akár skype-n, akár személyesen, de megnyugtatott. Egy mondattal visszatért belém a boldogság és a magabiztosság. Amíg együtt voltunk még anno, annyi mindenben segítettük egymást… most meg így állunk. Az ő játékszabályai érvényesek, mostantól tényleg minden megváltozik.
 

És jelenleg fogalmam sincs, hogy menjek-e vele Londonba, ahol minden más, vagy pedig maradjak itthon, megint nélküle. Nem tudom, mit tehetnék. Arra eszméltem fel, hogy már a kapunkban állok. A lakásban égett a villany, szóval Marie itt van. Kulcsom nem volt, így a kapucsengőt kellett használnom.
 - Igen? Marie vagyok. – vette fel a kagylót kedves hangon a bejárónőnk.
 - Ana vagyok. – sóhajtottam, majd amikor a kapu zárja zúgni kezdett, beléptem. Az ajtóban Marie várt rám, és amikor megpillantott, elszörnyülködve nézett rajtam végig.
 - Mi történt veled, Ana? – vezetett be a házba, ami tényleg nagy segítség volt, hiszen fájt mindenem.
 - Kiugrottam Harry kocsijából. De hosszú, a lényeg annyi, hogy olyat mondott, amit nem kellett volna. Telefonom nála, szóval lekérnéd Elena számát, amíg rendbe szedem magam?
 - Persze, kincsem! – bólogatott hevesen, majd a telefonhoz lépve pötyögte be a tudakozó számát. A fürdőszoba felé vettem az irányt, ahol megpillantottam Kevin pólóját, amiben Harry aludt tegnap. Arcomhoz emeltem, és a régi Harry illatát mélyen magamba szívtam. Hirtelen felindulásból előkaptam egy ollót a fiókból és cafatokra vágtam. Sírva, fájlalva minden porcikámat álltam be a zuhanykabinba.

 Fél óra múlva léptem ki a fürdőszobából, és amikor leértem a lépcsőn, sikítva borultam vendégem nyakába.
 - Ana, hé! Megfojtasz! – nevetett Elena, akit már olyan régen láttam.
 - Bocsi, csak… hogy kerülsz te ide? – ültünk le a kanapéra, én pedig kényelmesen elhelyezkedve húztam magam alá a lábam.
 - Hallottam mi történt köztetek Harry-vel. – simított végig karomon, szája pedig szomorú mosolyra húzódott.
 - Kitől hallottad? – vontam fel szemöldököm, hiszen tényleg nem tudtam kire gondolni.
 - Harry-től. – hajtotta le a fejét, mintha szégyenkezne.
 - Te beszélsz Harry-vel? - hitetlenül meredtem legjobb barátnőmre, akiből tényleg nem néztem volna ki, hogy pontosan Harry-vel beszéljen.
 - Igen és sajnálom, Ana! De a cikk miatt muszáj voltam. Nem tehettem mást. Ne haragudj! – fogta meg a kezem, majd kicsit megszorította.
 - Felhívott téged, hogy elmondja, mi történt? – próbáltam felkészülni a válaszra, de nem igazán sikerült.
 - Igen, és ezt is visszaküldette velem. – táskájába nyúlt és elővette a telefonom, majd átnyújtotta. – Kitörölt belőle mindent, ami közös emlék volt, Ana. Nem tudtam mit tenni. – fejét lehajtotta, majd megrázta. Tényleg sajnálta, hogy így alakultak a dolgaink Harry-vel, de én sem tudtam mit tenni. Ő így akarta, ezt választotta. Pontosan azt az utat, amivel eltaszít magától. Hiszen még csak most kaptam vissza! – Menj fel, pihenj! Ha felkelsz pár óra múlva, még itt leszek. – mosolygott rám, én pedig szorosan magamhoz öleltem.
 - Annyira hiányoztál!
 - Te is nekem, Ana! – simított végig hátamon, én pedig felálltam, és a szobába mentem. Nem, még véletlen sem a hálószobánkba. Egyenesen abba a vendégszobába, ahol Harry-vel aludtunk. Muszáj voltam ott aludni, szükségem volt némi nyugalomra. A telefonomra pillantottam, ahol egy sablonkép volt a hátterem. Egy sablonkép volt ott, ahol a Harry-vel közös képünknek lett volna a helye! Az óra fél 2-t mutatott. A napnak még a fele telt el, máris annyi minden történt velem. Lefeküdtem arra az oldalra, ahol Harry aludt tegnap, illata megcsapott. Magamra húztam a takarót, és mély álomba merültem.

Pár óra múlva ajtócsapódásra keltem, ami a közelből jött. A telefonom órájára pillantva állapítottam meg, hogy az egész délutánt átaludtam. Kikászálódtam a puha ágyból, majd átmentem a hálószobánkba, hogy felvegyek valami még ennél is kényelmesebb ruhát vegyek magamra. Az ajtón belépve találtam szembe magam a legszebb és legijedtebb tekintettel. Értetlenül néztem végig rajta, ő pedig ugyanígy tett.
 - Mit keresel itt? – fontam össze mellkasomnál a karom, és próbáltam a legutálatosabb oldalam mutatni.
 - Téged, de úgy érzem felesleges. – grimaszolt hibátlan arcával.
 - Mikor megyünk Londonba? – kérdeztem tőle. – Vagy én ne menjek? Nincs már szükséged rám? Ja, igen, nincs! Nem is akarsz ismerni!
 - Ha jönni akarsz, gyere. Majd a fiúk pesztrálnak… - vonta meg hanyagul vállát, én pedig elkerekedett szemmel néztem rá.
 - Megyek, már csak azért is, hogy idegesítsen a jelenlétem. Még van másfél hetünk, hogy valamennyire gyakoroljuk a másik elviselését. – az ingemhez nyúltam és kigomboltam, mellyel Harry szeme elé tárhattam halványrózsaszín, csipkés melltartómat. A fiú nagyot nyelt, és zavartan nézett végig rajtam. A farmerem gombjához nyúlva gomboltam ki, Harry pedig feszülten figyelt. – Öhm, végig akarod nézni a show-t, vagy inkább kint megvársz? – bólintott egyet, majd engem kikerülve lépett ki az ajtón.
 - Csak hogy tudd, a másik énem a rohadt perverz Harry Styles. Csókoltatom a dekoltázsod, Ana! – kacsintott egyet, én pedig eltátottam a szám. Szóval a perverz Harry-t kell elviselnem. Neki meg az elviselhetetlen Ana-t. Legalábbis így terveztem. De most, hogy Harry előcsalogatta ezt az énjét, én a saját fegyverével fogok támadni. Az adottságaimmal.

Egy szűk topot vettem fel egy csinos cicanadrággal, hajamat pedig kifésültem, és hagytam, hogy vállamra és hátamra omoljon finom tincsekben. A lépcsőn lesétálva néztem végig a nappalin. Marie az egyik fotelben ülve nevetett a kanapén ülő Elenával, Harry pedig éppen akkor lépett ki a konyhából. Szeme rögtön megakadt rajtam, a pezsgős üveg pedig majdnem kicsúszott ujjai közül.
 - Ana, de jó, hogy felébredtél! – mosolygott rám Marie, amikor észrevett. – Ugye nem gond, hogy maradtam?
 - Jaj, dehogy! Jake kivel van otthon? – kérdeztem, mivel eszembe jutott a kisfia.
 - A szüleim elvitték magukhoz másfél hétre. Kicsit nyugalom lesz otthon, ki tudjuk magunkat pihenni. – mosolyodott el megkönnyebbülten.
 - Ki mondta, hogy az éjszakák alvásra valók? – kérdezte némi gúnnyal a hangjában Harry.
 - Harry! – szóltam rá haragosan. – Viselkedj már!
 - Nem gond, drágám! Harry már csak ilyen. – rázta meg nevetve a fejét, én pedig még mindig szúrós szemekkel meredtem az előttem álló fiúra. – Ülj le! – hívott magukhoz kedvesen Marie, én pedig pár lépéssel átszeltem a nappalit és leültem a kanapéra.
 - Igyunk arra, hogy Ana velünk van, hogy itt vagyok, hogy Marie és Harry is itt van! Magunkra! – emelte magasba poharát Elena, majd a koccintások után leültünk és beszélgettünk. Mindenről. Nyugodt estének mondanám, de amikor Elena visszament erre az éjszakára a hotelébe, Marie pedig haza, Harry-vel maradtam. Én az egyik fotelben ültem felhúzott lábakkal, ő pedig a kanapén terült el.
 - Miért tetted? – kérdezte hirtelen, és fogalmam sem volt, pontosan mire érti.
 - Mit?
 - Azt, hogy kiugrottál abból a rohadt kocsiból, miközben én vezettem és próbáltam az útra figyelni. Erre te, mint valami mártír, kiugrottál a mozgó, mondom MOZGÓ kocsiból. Mire gondoltál akkor? Hogy majd továbbhajtok, mintha semmi sem történt volna? – akadt ki, én pedig csak hallgattam. – Ha erről tudnának a szüleid…
 - De nem tudnak! És nem is fognak! – néztem rá jelentőségteljesen, hogy még véletlen se kottyintsa el. – Amikor kiugrottam, arra gondoltam, mivel érdemeltem ki az, hogy ilyet mondj? Hogy sose ismertél volna meg… fájt, Harry! Csak arra tudtam gondolni, hogy hátha így fogsz rám majd emlékezni. Egy idióta csaj, akit régen szerettél, kiugrott a kocsidból és az életedből. – egy párnát tettem a fejem alá, hogy jobban lássam Harry-t.
 - Nem csak régen szerettelek, Ana. Még ma is ugyanúgy szeretlek. De nem tudsz csak úgy kiugrani az életemből, mint abból a rohadt autóból. Ilyen nem létezik. – rázta meg a fejét, majd szomorúan felnevetett.
 - Itt alszol, vagy hazamész? – álltam fel a fotelből, várva a válaszra.
 - Itt maradok. Nem akarok hazamenni, anyu így is kiakadt. – felállt, majd közelebb lépett hozzám. Éreztem leheletét, mely alkoholt árasztott és csiklandozta arcom. Zöld íriszeit enyémekbe fúrta, és próbált belőle kiolvasni valamit. Amikor nem sikerült neki, egyre közelebb hajolt. Az arcunk között lévő pár centi rohamosan fogyni kezdett, én pedig nem tudtam, mit csináljak. Amikor már majdnem összeértek ajkaink, megköszörültem torkom, ő pedig zavartan lehajtotta a fejét.
 - Hozok… öhm, egy takarót. – majd felmentem a vendégszobába és levettem az ágyról azt a takarót, amivel tegnap este is takarózott. – Azt hiszem, jobb, ha lefekszem aludni. Reggel találkozunk! – adtam át neki a takarót, majd sarkon fordultam és felmentem a vendégszobába. Bedőltem az ágyba, és pillanatokon belül elraboltak az álommanók.